Egy senki története

1.fejezet: A névtelen

Úgy gondolom illene bemutatkoznom. Nem vagyok ember. Én senki sem vagyok. Örökké élek és nem tudok sehogy sem meghalni. Annak ellenére mennyi idős vagyok csak 20 évesnek nézek ki. Hosszú barna vége felé világosodó hajam van és szintén barna szemem. Jelenleg Egy kis faluban élek, pontosabban a mellette lévő erdőben egy kis kunyhóban. Jelenleg 19××-et írunk.

-Ideje indulni.-

Elindultam a falu felé, a szokásos kis ösvényen. Nem szerettem az emberek közelében lenni, de ha nem mennék akkor ők jönnének a "rémisztő kísérteties kunyhómba."

Akárhányszor végig sétálok a kicsi fő utcán gyűlölködő szem párok követnek, mintha csak arra várnának, hogy mikor fogok elkezdeni öldökölni. Hirtelen meghallottam egy gyermek hangot.

-Jé!!! A haja vége annyira világos, hogy majdnem fehér!-

Hirtelen a mellette lévő gyerekek elcsitították. Valószínűleg árvák. Elkezdtem közeledni hozzájuk. A többségük elfutott vagy elbújott, páran meg ledermedtek, de a kislány még ott volt. Oda hajoltam hozzá és odasúgtam neki.

-Szép mi? Gyertek meghívlak titeket egy-egy almára.-

Hirtelen körém gyűltek és indultunk az alma árushoz. A gyerekek végig sugdolóztak, beszélgettek, de már nem féltek annyira. A kislány végig mosolygott, olyan gyönyörű gyámoltalan gyermek és mégis mily keserves sorsa van. Kicsivel később odaértünk az alma árushoz s az így szólott:

-Oh... Látom ma sok almát veszel ezeknek a drágáknak.- mosolygott ránk.

-Igen. Kérem fejenként egyet.- mosolyogtam vissza.

-Értettem, tessék! Remélem máskor is láthatom ezeket a piroslóan mosolygó arcokat.-

Elköszöntünk és indultunk. Hirtelen a gyerekek megállottak egy elhagyatottabb út részen, s így szólottak.

-S-sajnáljuk...- remegő hangok szólaltak hozzám, s így feleltem.

-Ne sajnáljátok, hanem köszönjétek mosolyogva!- viccelődő hangon mondtam nekik, s ők elkezdtek nevetni és mosolyogni. Akkor megszólalt a kislány.

-Hahaha... Ön komolyan ennyire ostoba?! Mi kibeszéljük, kiröhögjük ön meg meghív minket egy almára? Ennek mi értelme?! Minket már elhagytak, legalább már ilyenkor ne ébresszen bennünk reményt!- mondta dühös, komor arc kifejezéssel és félelemtől remegő szívvel. S ezt mondottam neki.

-Ez lehet egy lehetőség egy változásra, egy bukásra és reménykedésre. Kérlek ne adjátok fel, éljetek büszke életet. Ne tegyetek olyat amit megbánhattok, csak mosolyogjatok.-

Hirtelen sírva fakadt és gyermekek elfutottak. Én meg visszaindultam kis kunyhómba szép lassan, hogy csodálhassam a lemenő napban rohanó gyerekeket akik nem haza rohannak hanem egy eldugott zugot keresnek maguknak még mielőtt besötétedne, mégis meghatódtam. Mikor kezdett sötétedni elindultam az erdőbe vissza a kunyhóba. Séta közben furcsa hangokra lettem figyelmes, de nem éppen tűnt állatok által adott hangnak, de úgy döntöttem nem törődöm vele, s tovább mentem. Már láttam a kunyhómat mikor egy hangra lettem figyelmes.

-S-segít-ség...- nyögte valaki nem messze tőlem. Elindultam a hang iránya felé. Hirtelen egy férfi alakja jelent meg előttem, de nem szemlélhettem sokáig mivel kihúzta tőrét a tokjából és egyenesen a szívembe szúrta. Kicsit elnevettem magam, s elájultam.

2.fejezet: Kételyek közt

Mikor magamhoz tértem akkor már a kunyhómban voltam. Körül néztem, a gyerekek és a támadóm állottak körülöttem, mintha csak arra vártak volna mikor nyitom ki szememet. A kislány sírva jött oda hozzám, s megfogta a kezem. Könnyes szemmel így szólott:

-S-sajnálom! Olyan gonosz voltam önnel... és most MEG FOG HALNI!- megtöröltem az arcát a kezemmel és mosolyogva mondtam neki.

-Én nem fogok meghalni. Mellettetek maradok, de ha megbocsátasz szeretném megtudakolni, hogy mi történik jelenleg.- mosolyogva, de mégis komolyan mondtam neki. S ekkor a támadóm megszólalt.

-Én elmondanám ha megengedi. Őszintén sajnálom amiért megtámadtam ilyen alantas módon, de amikor hallottam, hogy a gyerekek közelében volt megrémültem. Tudja sok mindenen mentünk már keresztül.- mondta enyhén sajnálkozó hangon, azután folytatta.

-De ha megbocsát elmondaná nekünk mégis, hogy lehet ilyen jó állapotban annak ellenére, hogy tegnap éjjel önt megölték?- mondta gyanakvó hangon. Én meg így szólottam.

-Én egy senki vagyok. Nem élek nincs nevem és olyan dolog, mint az öregedés vagy a halál nem hatnak rám.- mondottam enyhén szomorúan. Mikor a kislány így szólott:

-Az én nevem Alice! A morcos bácsi meg Edward!- bemutatta a többieket is. Alice nagyon értelmes, s volt olyan kedves, hogy elterelte a témát ennek hála megnyugodtam. Hirtelen Edward félbeszakította Alice-t.

-Sajnálom, de ha megbocsát mi visszamegyünk a faluba.- ezzel a mondattal kiindultak az ajtómon, de Edward hirtelen visszafordult, s ezt mondta nekem.

-Ha bármit teszel te átkozott boszorkány akkor megkeserítem az életed. Most csak mázlid van, hogy Alice kedvel, de ha bármit teszel azt megbánod!- ezzel a mondattal ő is elhagyta a házat. Azóta már eltelt pár hét.

3.fejezet: Út

Néha, néha Alice meglátogatott ami Edward fenyegetései kísérték. Egyik éjjel füstre lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon és a falvat láttam a távolban lángolva tűz rózsát alkotni, s közben Edward könnyes szemmel, s Alice-szal a kezében rohant felém. Kimentem a házból s közben odaért hozzám és azt mondotta félelemtől rettegő hangon:

-Mindenki,.. mindenki meghalt... Én... én nem tudom mit tegyek... Ez az én HIBÁM!- hirtelen elcsendesült, s kicsit megnyugodtam mondotta.

-Kérem tartson velünk. Alice nem bírná ki ön nélkül. Siessünk el innen, mert jönnek.- kicsit megdermedtem attól amit mondott. Bólintottam, s elindultunk. Biztatásként mondottam neki.

-Ez nem a te hibád. De nem ez a legfontosabb most. Ismerek egy helyet ahol elrejtőzhetünk.- "mert jönnek." Tisztában voltam vele kikre célzott. Az ország így szabadul meg a felesleges éhes szájaktól a háborúban. S úgy intézik mintha az ellenséges erők ölték volna meg őket miközben csak "népesség csökkentés" történt. Már elég sokat átéltem már. Gondoltam biztatásnak elmesélek egy történetet Edwardnak.

-Edward, most egy történetet fogok elmesélni neked két szerelmesről.- láttam az arcán, hogy nem érti miért akarok neki szerelmes történetet mesélni, de mivel hosszú az út csak bólintott beleegyezése jeléül. Én meg folytattam.

-Egyszer réges régen volt egy lány ki lényegtelen volt a státuszát nézve. Egy ugyan ilyen nép csökkentés alkalmával találkozott a sereg vezetőjével és első látásra egymásba szerettek, de a tábornok tudta, hogy ez így nem rendjén való, hogy életben hagyja, de mégis valami arra késztette, hogy elrejtse őt. Segített neki megszöknie a hadseregtől, de viszont a tábornok azt mondta.

-Itt a közelben fogunk lesátorozni éjszakára. Gyere majd éjfélkor a legnagyobb mögé.- ezzel a mondattal elment a lányt otthagyva. Aznap éjjel éjfélkor a lány úgy tett ahogy mondotta neki. Akkor éjjel a lány végre úgy gondolta, hogy valakinek fontos lett. Mikor elhagyta a lány a sátrat akkor így szólott a tábornok.

-Ma délben ugyan itt.- a lány örült neki alig várta a találkozást, de mikor odaért a tábornok máshogy viselkedett. Hirtelen megszorította a lány karját s magával ráncigálta a hadseregig aztán ezzel a mondattal elengedte a katonákhoz.

-Játszatok vele egy kicsit mielőtt megölném.- szem rebbenés nélkül mondta, s a lány szíve apró szilánkokra tört, s nem mozdult a bánattól. S a katonák megkínozták a lányt és ez ellen senki sem tett semmit. Miután a katonák kiszórakozták magukat odavitték a lány a tábornok elé, s ő csak annyit mondott:

- Szép munka!- közelebb ment a lányhoz, megfogta az állát és odasúgta neki.

-Sajnálom, de nem tehetek semmit.- szíven szúrta a lányt és az erdőben eldobták holttestét. Valami csoda segítségével a lány nem halt meg, de a bánat csak úgy szurkálta szíven az éles tőreivel. A lány ezután úgy döntött, hogy nem a bosszú miatt fog tovább élni, hanem annak a reményében, hogy léteznek még "emberek." A lány egy másik kis faluban éldegélt tovább, de hirtelen megjelent előtte a tábornok. A tábornok megragadta a hajánál fogva és egészen a királyi palotáig hurcolta. A tábornok a király színe elé vitte a lányt és azt mondotta:

-Édesapám, ezt a lányt szem tanúk láttára öltem meg, s most mégis él! HOGY LEHET EZ?!- a lányt az arcához közel húzta és üvöltötte neki.

-TE MEGHALTÁL! NEKED NEM KÉNE LÉTEZNED! TŰNJ EL A VILÁGBÓL TE BOSZORKÁNY!- ezután a lányt kínozták, kísérleteztek rajta, de a lány nagy nehezen meg szökött. Nem adta fel, küzdött az apró szilánkokra tört szívével. S mai napig üldözik, azóta a tábornok király lett, s minden álma visszazárni a kalitkájába az örök életű madarat.- abba hagyva történetem Edward-ra néztem. És ezt kérdezte.

-Ez rólad szól...?-

-Ennyire egyértelmű?... Igen... Sajnálom ha nem üldöznének akkor a többieknek sem kellett volna meghalniuk. S most ahogy megbeszéltük. Nagyon meg kell bánnom amit veletek tettem.- láttam Edward mindjárt sírva fakadt, de pár szót kinyögött a száján.

-Akkor kérlek maradj örökre Alice mellett...-

-Biztos vagy benne?-

-Igen.- mondta mosolygó arccal miközben egy könnycsepp végigfolyt az arcán. Szép lassan hajnalodni kezdett és közeledtünk úti célunk felé. Edward közben kérdezgetett.

-Hova is megyünk?-

-Egy elrejtett faluba ahova csak tiszta szívű emberek léphetnek be.-

-De én...-

-Az egy biztonságos hely. Egy ideig megszállhatunk ott. Segíteni fognak nekünk, hogy szerezzünk egy új otthont.- hirtelen halk nevetést hallottunk, Alice volt az.

-Nem is tudtam, hogy ilyen jóban lettetek. Megkönnyebbültem.- könnyekkel a szemében mosolygott ránk. S folytattuk utunkat.

4.fejezet: Az erdő mélyén

Kíváncsiságból kérdezgettük Edward-al, Alice-t, hogy hogyan érzi magát, de látszott a szemében, hogy ijedt. Ami még aggasztott Edward volt. Utunk közben vissza, vissza nézve láttuk, hogy a tűz rózsa egyre kisebb lesz, s majd eltűnik. Hirtelen lovak lépteit hallottuk, s gyorsan beljebb mentünk az erdőben és az ösvénnyel párhuzamosan halkan haladtunk tovább. Én tovább néztem az ösvény irányába reménykedve, de jobban tettem volna ha nem látom azt a mérges arcot aki engemet keres.Olyan reménytelennek érzem magam ilyenkor. Mégis mire számítottam? Ahogy elhaladtak mellettünk Edward ezt kérdezte:

-Milyen messze van még?-

-Hamarosan oda érünk.- Alig vártam, hogy oda érjünk, s megnyugodhassak, de aggodalommal is tölt el, hogy most nem egyedül megyek oda. Alice viselkedése is nyugtalanító. Végül is gyerek nem csoda, hogy így reagál, de legalább nem erőltetné magát a mosolyra. Ekkor odaszólottam Edward-nak és Alice-nak:

-Itt le kell térnünk és ott is leszünk.- mondtam mosolyogva.

Sétáltunk még egy ideig az erdőben mikor megláttuk a kaput amit úgy nőtt körbe a növényzet, hogy még varázslatosabbá teszi a kis elrejtett falut. Amin meglepődtem, hogy őrök álltak a varázslatos kapuban. Mikor oda értünk kérdezték az őrök:

-Kik vagytok és hogyan találtátok meg ezt a helyet?-

-Szeretnék Luna-val beszélni.-

-Honnan tudod a nevét?! Még egyszer kérdem kik vagytok?!- ekkor hirtelen a nem rég említett Luna megjelent a kapuban az őrök háta mögött, s így szólott:

-Engedjétek be őket!-

-De hát...!-

-Parancs!- s ekkor az őrök áttengettek minket és követtük Luna-t. Éreztük, hogy a falusiak figyelnek minket, de Alice és Edward nem szólt semmit, csak vártak arra a percre mikor mindent megmagyarázok. Mikor Luna megállt, egy hatalmas varázslatos palota szerűség előtt álltunk, s így szólott:

-Menjünk.-

-Látom magasabb pozícióba kerültél a múlt kori találkozásunk óta.-

-Oh... Akkor kérlek hadd lássam háládat.-

-Természetesen őslakók királynője.- feleltem neki, s szokásunk szerint elhörögve magunkat beléptünk az egész épület legmegnyugtatóbb szobájába. Egy gyönyörű királykék színű fa bútoros szobát képzeljetek el. Leülve a kanapéra, arcát Edward és Alice felé fordítva Luna ezt kérdezte:

-Na. Megtudhatom, hogy kit tisztelhetek meg jelenlétükben?- Edward helyett gyorsan válaszoltam.

-A mostani lakóhelyem falujában éltek mikor jöttek „ők”. A kislány Alice az úr pedig Edward, árvák.

-Szokatlan, hogy hozol ide valakit. Na, de legyetek üdvözölve.- mosolygott Edward-ra és Alice-ra. Ekkor Alice így felelt:

-Örvendek! Gondolom hívhatom Luna-nak.-

-Persze nem bánom Alice.- mondta Luna mosolyogva. Edward mintha lefagyott volna. Valószínűleg emészti a történteket. Végül is azt sem tudja hol van pontosan. Szóval úgy éreztem épp ideje elmondanom nekik hol is vannak.

-Jelenleg a torzszülöttek falujában vagyunk. Itt élnek azok akiket egyszer már kitaszítottak. Nem gyakran léphetnek be ide idegenek, de én már egy ideje ismerem Luna-t ezért néha vagyok oly kedves, hogy meglátogatom.-

-S szerény látogatását általában akkor szokta tenni mikor épp nincs pénze vagy alvó helye. Khmm... Ugye?-

-Azok a bizonyos véletlenek. Hehe.- Elég régóta ismerjük egymást Luna-val. Ő talált meg miután otthagytak az erdőben félholtan. Beszélgetésünkbe beleszólt Alice.

-Luna! Te, hogy szoktad szólítani?-

-Kit?-kérdezte Luna. Aztán válaszolt Alice rám mutatva.

-Őt!-

-Jó kérdés. Sehogy.- Felelte Luna.

-Akkor találjunk neki ki egy nevet így elég kellemetlen mindenkinek. Van is egy ötletem!-

-Tényleg és mi az?

-Elizabeth! Ez tetszik?

-Igen nagyon is.- mondtam Alice-nak. Meghatódtam. Soha senkit sem érdekelte, hogy nincs nevem. Én csak egy felesleg vagyok, mindig így véltem. Könnyvezve mondtam Alce-nak:

-Köszönöm.- Mivel Luna látta, hogy egy ideig még ott leszünk, szólt az egyik cselédnek, hogy hozzon egy kis teát. Én meg így szóltam Luna-nak:

-Tea után szeretném ha adnál nekik egy-egy szobát és beszélhetnénk egy kicsit négy szem közt.-

-Természetesen Elizabeth.- mondta kuncogva, s ekkor megérkezett a tea. Beszélgettünk még egy jó fél órát. Mivel láttuk, hogy Alice álmosodik ezért megkértünk egy cselédet, hogy kísérje a szobájába Alice-t. Edward maradt még és Luna ezt kérdezte Edward-tól:

-Pontosan ti kik is vagytok?-

-Ha nem bánja inkább nem válaszolnák erre a kérdésére. Most pedig én is nyugovóra térek. Ha megbocsátanak.- Mintha kicsit érettebb lenne, mint első találkozásunk óta. Tehát kettesben maradtam Luna-val, s most már komolyra fordítottuk a szót.