1.fejezet: A névtelen
Úgy
gondolom illene bemutatkoznom. Nem vagyok ember. Én senki sem
vagyok. Örökké élek és nem tudok sehogy sem meghalni. Annak
ellenére mennyi idős vagyok csak 20 évesnek nézek ki. Hosszú
barna vége felé világosodó hajam van és szintén barna szemem.
Jelenleg Egy kis faluban élek, pontosabban a mellette lévő erdőben
egy kis kunyhóban. Jelenleg 19××-et írunk.
-Ideje
indulni.-
Elindultam
a falu felé, a szokásos kis ösvényen. Nem szerettem az emberek
közelében lenni, de ha nem mennék akkor ők jönnének a "rémisztő
kísérteties kunyhómba."
Akárhányszor
végig sétálok a kicsi fő utcán gyűlölködő szem párok
követnek, mintha csak arra várnának, hogy mikor fogok elkezdeni
öldökölni. Hirtelen meghallottam egy gyermek hangot.
-Jé!!!
A haja vége annyira világos, hogy majdnem fehér!-
Hirtelen
a mellette lévő gyerekek elcsitították. Valószínűleg árvák.
Elkezdtem közeledni hozzájuk. A többségük elfutott vagy
elbújott, páran meg ledermedtek, de a kislány még ott volt. Oda
hajoltam hozzá és odasúgtam neki.
-Szép
mi? Gyertek meghívlak titeket egy-egy almára.-
Hirtelen
körém gyűltek és indultunk az alma árushoz. A gyerekek végig
sugdolóztak, beszélgettek, de már nem féltek annyira. A kislány
végig mosolygott, olyan gyönyörű gyámoltalan gyermek és mégis
mily keserves sorsa van. Kicsivel később odaértünk az alma árushoz
s az így szólott:
-Oh...
Látom ma sok almát veszel ezeknek a drágáknak.- mosolygott ránk.
-Igen.
Kérem fejenként egyet.- mosolyogtam vissza.
-Értettem,
tessék! Remélem máskor is láthatom ezeket a piroslóan mosolygó
arcokat.-
Elköszöntünk
és indultunk. Hirtelen a gyerekek megállottak egy elhagyatottabb
út részen, s így szólottak.
-S-sajnáljuk...-
remegő hangok szólaltak hozzám, s így feleltem.
-Ne
sajnáljátok, hanem köszönjétek mosolyogva!- viccelődő hangon
mondtam nekik, s ők elkezdtek nevetni és mosolyogni. Akkor
megszólalt a kislány.
-Hahaha...
Ön komolyan ennyire ostoba?! Mi kibeszéljük, kiröhögjük ön meg
meghív minket egy almára? Ennek mi értelme?! Minket már
elhagytak, legalább már ilyenkor ne ébresszen bennünk reményt!-
mondta dühös, komor arc kifejezéssel és félelemtől remegő
szívvel. S ezt mondottam neki.
-Ez
lehet egy lehetőség egy változásra, egy bukásra és
reménykedésre. Kérlek ne adjátok fel, éljetek büszke életet.
Ne tegyetek olyat amit megbánhattok, csak mosolyogjatok.-
Hirtelen
sírva fakadt és gyermekek elfutottak. Én meg visszaindultam kis
kunyhómba szép lassan, hogy csodálhassam a lemenő napban rohanó
gyerekeket akik nem haza rohannak hanem egy eldugott zugot keresnek
maguknak még mielőtt besötétedne, mégis meghatódtam. Mikor
kezdett sötétedni elindultam az erdőbe vissza a kunyhóba. Séta
közben furcsa hangokra lettem figyelmes, de nem éppen tűnt állatok
által adott hangnak, de úgy döntöttem nem törődöm vele, s
tovább mentem. Már láttam a kunyhómat mikor egy hangra lettem
figyelmes.
-S-segít-ség...-
nyögte valaki nem messze tőlem. Elindultam a hang iránya felé.
Hirtelen egy férfi alakja jelent meg előttem, de nem szemlélhettem
sokáig mivel kihúzta tőrét a tokjából és egyenesen a szívembe
szúrta. Kicsit elnevettem magam, s elájultam.2.fejezet: Kételyek közt
Mikor
magamhoz tértem akkor már a kunyhómban voltam. Körül néztem, a
gyerekek és a támadóm állottak körülöttem, mintha csak arra
vártak volna mikor nyitom ki szememet. A kislány sírva jött oda
hozzám, s megfogta a kezem. Könnyes szemmel így szólott:
-S-sajnálom!
Olyan gonosz voltam önnel... és most MEG FOG HALNI!- megtöröltem
az arcát a kezemmel és mosolyogva mondtam neki.
-Én
nem fogok meghalni. Mellettetek maradok, de ha megbocsátasz
szeretném megtudakolni, hogy mi történik jelenleg.- mosolyogva, de
mégis komolyan mondtam neki. S ekkor a támadóm megszólalt.
-Én
elmondanám ha megengedi. Őszintén sajnálom amiért megtámadtam
ilyen alantas módon, de amikor hallottam, hogy a gyerekek közelében
volt megrémültem. Tudja sok mindenen mentünk már keresztül.-
mondta enyhén sajnálkozó hangon, azután folytatta.
-De
ha megbocsát elmondaná nekünk mégis, hogy lehet ilyen jó
állapotban annak ellenére, hogy tegnap éjjel önt megölték?-
mondta gyanakvó hangon. Én meg így szólottam.
-Én
egy senki vagyok. Nem élek nincs nevem és olyan dolog, mint az
öregedés vagy a halál nem hatnak rám.- mondottam enyhén
szomorúan. Mikor a kislány így szólott:
-Az
én nevem Alice! A morcos bácsi meg Edward!- bemutatta a többieket
is. Alice nagyon értelmes, s volt olyan kedves, hogy elterelte a
témát ennek hála megnyugodtam. Hirtelen Edward félbeszakította
Alice-t.
-Sajnálom,
de ha megbocsát mi visszamegyünk a faluba.- ezzel a mondattal
kiindultak az ajtómon, de Edward hirtelen visszafordult, s ezt
mondta nekem.
-Ha
bármit teszel te átkozott boszorkány akkor megkeserítem az
életed. Most csak mázlid van, hogy Alice kedvel, de ha bármit
teszel azt megbánod!- ezzel a mondattal ő is elhagyta a házat.
Azóta már eltelt pár hét.
3.fejezet: Út
Néha,
néha Alice meglátogatott ami Edward fenyegetései kísérték. Egyik
éjjel füstre lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon és a falvat
láttam a távolban lángolva tűz rózsát alkotni, s közben Edward
könnyes szemmel, s Alice-szal a kezében rohant felém. Kimentem a
házból s közben odaért hozzám és azt mondotta félelemtől
rettegő hangon:
-Mindenki,..
mindenki meghalt... Én... én nem tudom mit tegyek... Ez az én
HIBÁM!- hirtelen elcsendesült, s kicsit megnyugodtam mondotta.
-Kérem
tartson velünk. Alice nem bírná ki ön nélkül. Siessünk el
innen, mert jönnek.- kicsit megdermedtem attól amit mondott.
Bólintottam, s elindultunk. Biztatásként mondottam neki.
-Ez
nem a te hibád. De nem ez a legfontosabb most. Ismerek egy helyet
ahol elrejtőzhetünk.- "mert jönnek." Tisztában voltam
vele kikre célzott. Az ország így szabadul meg a felesleges éhes
szájaktól a háborúban. S úgy intézik mintha az ellenséges erők
ölték volna meg őket miközben csak "népesség csökkentés"
történt. Már elég sokat átéltem már. Gondoltam biztatásnak
elmesélek egy történetet Edwardnak.
-Edward,
most egy történetet fogok elmesélni neked két szerelmesről.-
láttam az arcán, hogy nem érti miért akarok neki szerelmes
történetet mesélni, de mivel hosszú az út csak bólintott
beleegyezése jeléül. Én meg folytattam.
-Egyszer
réges régen volt egy lány ki lényegtelen volt a státuszát
nézve. Egy ugyan ilyen nép csökkentés alkalmával találkozott a
sereg vezetőjével és első látásra egymásba szerettek, de a
tábornok tudta, hogy ez így nem rendjén való, hogy életben
hagyja, de mégis valami arra késztette, hogy elrejtse őt. Segített
neki megszöknie a hadseregtől, de viszont a tábornok azt mondta.
-Itt
a közelben fogunk lesátorozni éjszakára. Gyere majd éjfélkor a
legnagyobb mögé.- ezzel a mondattal elment a lányt otthagyva.
Aznap éjjel éjfélkor a lány úgy tett ahogy mondotta neki. Akkor
éjjel a lány végre úgy gondolta, hogy valakinek fontos lett.
Mikor elhagyta a lány a sátrat akkor így szólott a tábornok.
-Ma
délben ugyan itt.- a lány örült neki alig várta a találkozást,
de mikor odaért a tábornok máshogy viselkedett. Hirtelen
megszorította a lány karját s magával ráncigálta a hadseregig
aztán ezzel a mondattal elengedte a katonákhoz.
-Játszatok
vele egy kicsit mielőtt megölném.- szem rebbenés nélkül mondta,
s a lány szíve apró szilánkokra tört, s nem mozdult a bánattól.
S a katonák megkínozták a lányt és ez ellen senki sem tett
semmit. Miután a katonák kiszórakozták magukat odavitték a lány
a tábornok elé, s ő csak annyit mondott:
-
Szép munka!- közelebb ment a lányhoz, megfogta az állát és
odasúgta neki.
-Sajnálom,
de nem tehetek semmit.- szíven szúrta a lányt és az erdőben
eldobták holttestét. Valami csoda segítségével a lány nem halt
meg, de a bánat csak úgy szurkálta szíven az éles tőreivel. A
lány ezután úgy döntött, hogy nem a bosszú miatt fog tovább
élni, hanem annak a reményében, hogy léteznek még "emberek."
A lány egy másik kis faluban éldegélt tovább, de hirtelen
megjelent előtte a tábornok. A tábornok megragadta a hajánál
fogva és egészen a királyi palotáig hurcolta. A tábornok a
király színe elé vitte a lányt és azt mondotta:
-Édesapám,
ezt a lányt szem tanúk láttára öltem meg, s most mégis él! HOGY
LEHET EZ?!- a lányt az arcához közel húzta és üvöltötte neki.
-TE
MEGHALTÁL! NEKED NEM KÉNE LÉTEZNED! TŰNJ EL A VILÁGBÓL TE
BOSZORKÁNY!- ezután a lányt kínozták, kísérleteztek rajta, de
a lány nagy nehezen meg szökött. Nem adta fel, küzdött az apró
szilánkokra tört szívével. S mai napig üldözik, azóta a
tábornok király lett, s minden álma visszazárni a kalitkájába
az örök életű madarat.- abba hagyva történetem Edward-ra
néztem. És ezt kérdezte.
-Ez
rólad szól...?-
-Ennyire
egyértelmű?... Igen... Sajnálom ha nem üldöznének akkor a
többieknek sem kellett volna meghalniuk. S most ahogy megbeszéltük.
Nagyon meg kell bánnom amit veletek tettem.- láttam Edward mindjárt
sírva fakadt, de pár szót kinyögött a száján.
-Akkor
kérlek maradj örökre Alice mellett...-
-Biztos
vagy benne?-
-Igen.-
mondta mosolygó arccal miközben egy könnycsepp végigfolyt az
arcán. Szép lassan hajnalodni kezdett és közeledtünk úti célunk
felé. Edward közben kérdezgetett.
-Hova
is megyünk?-
-Egy
elrejtett faluba ahova csak tiszta szívű emberek léphetnek be.-
-De
én...-
-Az
egy biztonságos hely. Egy ideig megszállhatunk ott. Segíteni
fognak nekünk, hogy szerezzünk egy új otthont.- hirtelen halk
nevetést hallottunk, Alice volt az.
-Nem
is tudtam, hogy ilyen jóban lettetek. Megkönnyebbültem.-
könnyekkel a szemében mosolygott ránk. S folytattuk utunkat.
4.fejezet: Az erdő mélyén
Kíváncsiságból
kérdezgettük Edward-al, Alice-t, hogy hogyan érzi magát, de
látszott a szemében, hogy ijedt. Ami még aggasztott Edward volt.
Utunk közben vissza, vissza nézve láttuk, hogy a tűz rózsa egyre
kisebb lesz, s majd eltűnik. Hirtelen lovak lépteit hallottuk, s
gyorsan beljebb mentünk az erdőben és az ösvénnyel párhuzamosan
halkan haladtunk tovább. Én tovább néztem az ösvény irányába
reménykedve, de jobban tettem volna ha nem látom azt a mérges
arcot aki engemet keres.Olyan reménytelennek érzem magam ilyenkor.
Mégis mire számítottam? Ahogy elhaladtak mellettünk Edward ezt
kérdezte:
-Milyen
messze van még?-
-Hamarosan
oda érünk.- Alig vártam, hogy oda érjünk, s megnyugodhassak, de
aggodalommal is tölt el, hogy most nem egyedül megyek oda. Alice
viselkedése is nyugtalanító. Végül is gyerek nem csoda, hogy így
reagál, de legalább nem erőltetné magát a mosolyra. Ekkor
odaszólottam Edward-nak és Alice-nak:
-Itt
le kell térnünk és ott is leszünk.- mondtam mosolyogva.
Sétáltunk
még egy ideig az erdőben mikor megláttuk a kaput amit úgy nőtt
körbe a növényzet, hogy még varázslatosabbá teszi a kis
elrejtett falut. Amin meglepődtem, hogy őrök álltak a varázslatos
kapuban. Mikor oda értünk kérdezték az őrök:
-Kik
vagytok és hogyan találtátok meg ezt a helyet?-
-Szeretnék
Luna-val beszélni.-
-Honnan
tudod a nevét?! Még egyszer kérdem kik vagytok?!- ekkor hirtelen a
nem rég említett Luna megjelent a kapuban az őrök háta mögött,
s így szólott:
-Engedjétek
be őket!-
-De
hát...!-
-Parancs!-
s ekkor az őrök áttengettek minket és követtük Luna-t. Éreztük,
hogy a falusiak figyelnek minket, de Alice és Edward nem szólt
semmit, csak vártak arra a percre mikor mindent megmagyarázok.
Mikor Luna megállt, egy hatalmas varázslatos palota szerűség
előtt álltunk, s így szólott:
-Menjünk.-
-Látom
magasabb pozícióba kerültél a múlt kori találkozásunk óta.-
-Oh...
Akkor kérlek hadd lássam háládat.-
-Természetesen
őslakók királynője.- feleltem neki, s szokásunk szerint
elhörögve magunkat beléptünk az egész épület legmegnyugtatóbb
szobájába. Egy gyönyörű királykék színű fa bútoros szobát
képzeljetek el. Leülve a kanapéra, arcát Edward és Alice felé
fordítva Luna ezt kérdezte:
-Na.
Megtudhatom, hogy kit tisztelhetek meg jelenlétükben?- Edward
helyett gyorsan válaszoltam.
-A
mostani lakóhelyem falujában éltek mikor jöttek „ők”. A
kislány Alice az úr pedig Edward, árvák.
-Szokatlan,
hogy hozol ide valakit. Na, de legyetek üdvözölve.- mosolygott
Edward-ra és Alice-ra. Ekkor Alice így felelt:
-Örvendek!
Gondolom hívhatom Luna-nak.-
-Persze
nem bánom Alice.- mondta Luna mosolyogva. Edward mintha lefagyott
volna. Valószínűleg emészti a történteket. Végül is azt sem
tudja hol van pontosan. Szóval úgy éreztem épp ideje elmondanom
nekik hol is vannak.
-Jelenleg
a torzszülöttek falujában vagyunk. Itt élnek azok akiket egyszer
már kitaszítottak. Nem gyakran léphetnek be ide idegenek, de én
már egy ideje ismerem Luna-t ezért néha vagyok oly kedves, hogy
meglátogatom.-
-S
szerény látogatását általában akkor szokta tenni mikor épp
nincs pénze vagy alvó helye. Khmm... Ugye?-
-Azok
a bizonyos véletlenek. Hehe.- Elég régóta ismerjük egymást
Luna-val. Ő talált meg miután otthagytak az erdőben félholtan.
Beszélgetésünkbe beleszólt Alice.
-Luna!
Te, hogy szoktad szólítani?-
-Kit?-kérdezte
Luna. Aztán válaszolt Alice rám mutatva.
-Őt!-
-Jó
kérdés. Sehogy.- Felelte Luna.
-Akkor
találjunk neki ki egy nevet így elég kellemetlen mindenkinek. Van
is egy ötletem!-
-Tényleg
és mi az?
-Elizabeth!
Ez tetszik?
-Igen
nagyon is.- mondtam Alice-nak. Meghatódtam. Soha senkit sem
érdekelte, hogy nincs nevem. Én csak egy felesleg vagyok, mindig
így véltem. Könnyvezve mondtam Alce-nak:
-Köszönöm.-
Mivel Luna látta, hogy egy ideig még ott leszünk, szólt az egyik
cselédnek, hogy hozzon egy kis teát. Én meg így szóltam
Luna-nak:
-Tea
után szeretném ha adnál nekik egy-egy szobát és beszélhetnénk
egy kicsit négy szem közt.-
-Természetesen
Elizabeth.- mondta kuncogva, s ekkor megérkezett a tea.
Beszélgettünk még egy jó fél órát. Mivel láttuk, hogy Alice
álmosodik ezért megkértünk egy cselédet, hogy kísérje a
szobájába Alice-t. Edward maradt még és Luna ezt kérdezte
Edward-tól:
-Pontosan
ti kik is vagytok?-
-Ha
nem bánja inkább nem válaszolnák erre a kérdésére. Most pedig
én is nyugovóra térek. Ha megbocsátanak.- Mintha kicsit érettebb
lenne, mint első találkozásunk óta. Tehát kettesben maradtam
Luna-val, s most már komolyra fordítottuk a szót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése